2011. január 15., szombat

BOROSTYÁN

" Mint hó a földről, olvadunk.
Föld vagyunk csak, mit otthagyunk."
              Véghelyi Balázs



   Fáradtan rogyott le a beteg ágya melletti székbe. Tudta, hogy a nyugtatók és fájdalomcsillapítók hatása alatt, néhány órát aludni fog, így ő is lazíthat egy kicsit. A lazítás nem szó szoros értelmében, hanem ilyenkor nyugodtan kisírhatja magát.
  Pár éve már annak, amikor megtudták, hogy férje beteg. Azóta minden más értelmet kapott. A mindennapi gondok, haszontalan civódások, személyes ambíciók helyét a harc vette át. Harc a holnapért, az életért.
Mindenki tudja, hogy meg kell halnia, de milyen más mikor tudatosul benne, hogy meg fog halni. Amikor feje fölött ott log Damoklész kardja. Mennyi erő, elszántság és remény kell a továbblépéshez.
  A szakirodalmat és az internetes fórumokat százszor végigolvasta, minden elérhető alo-, homeo- és fitoterapiás kezelést végigcsináltak, egyik csatát a másik után nyerték meg.
  Ő  volt a borostyán, mely kúszó ágaival összefogta a családot, örökzöld leveleivel frissen tartotta kapcsolatukat. De tudta, hogy férje volt a fa, melynek gyökereibe kapaszkodott, törzsébe támaszkodott, ágaiból életerőt merített. Most azonban érezte, hogy ez az erő fogytán van. Már az utolsó csatát vívják, és azt is tudta, hogy elveszítették a harcot. Mi lesz vele?...
  Ekkor mocorgást hallott az ágy felől. Gyorsan letörölte könnyeit, megigazította haját, és mosolyogva hajolt kedvese fölé.

4 megjegyzés:

Életfa Családsegítő Egyesület írta...

Nagyon megható és kifejező.
Erzsébet

Greti írta...

Köszönöm a látogatásod, Erzsébet.

Erika Nagy Farkas Dudás írta...

Jaj... nagyon életes!

Rozetta írta...

Nézz be hozzám! Van ott valami Neked! :)