ÁLOM

"Itt magas a hegy,
S ott túl mély a szakadék,
S a kettő között
Hasít szét engem az ék."
  Ismerős Arcok

 Forrón sütött a júliusi nap, délibábot csalt az olvadó aszfaltra.A nagy hőség miatt gyenge volt a forgalom, de ilyenkor szeretett autózni, mert nyugodtan csodálhatta a körülötte száguldó tájat, és élvezhette a vezetést. Szerette hallgatni a motor csendes zümmögését, vagy hirtelen felbugását. Mindig ilyen technikai beállítottságú volt. Gyerekkorában sokszor hallotta, rokonoktól, ismerősöktől, hogy fiúnak kellett volna születnie, hisz mindig a fiukkal szaladgált, labdázott, jobban állt a kezében a kalapács, mint a tű. Nem szerette a kényes, mindenért "prünnyögő" leánykákat. Talán az a kilenc hónap, amíg rávártak, apja nevét neki szánták, befolyásolta ennyire a jellemét. Arra gondolt, ha tényleg fiú lett volna, biztos az autóvezetést választja, kamionnal vagy versenyautóval száguldott volna mérföldeken.

  Szórakozottan nyúlt a rádió gombjához, és zenét keresett.

"Nem tudom, mért kell egy forró fejű lány neked?

 Én hideg fejjel sosem fáztam."

énekelte együtt a rádióval, és mosolygott, hogy mennyire talál a gondolataihoz ez a dal.

  Egy kanyar után hirtelen egy meredek lejtő következett. Váratlanul beugrott emlékezetébe egy rendszeresen visszatérő álma. Ugyanilyen lejtő, szélsebesen rohan lefele, de nem éri el lábaival a fékpedált, nem tudja meddig tud az úton maradni, borzasztó félelmet érez, majd ziláltan felébred. Most, mintha megbabonázva, hajt neki a lejtőnek, mintha az álom végére lenne kíváncsi. Érzi a pedált a lába alatt, rohan egyre sebesebben, zuhan lefele, látja a szembe közeledő autót, most, mindjárt itt a vége...megfejtődik az álom...még egy pillanat...s ekkor, valahonnan a mélyből, megszólal telefonja. Reflexszerűen nyomja meg a fékpedált, és lehúz az úttestről. Néhány pillanatra szüksége van, míg felocsúdik, előkotorja telefonját, és védőangyalának megköszöni a hívást.

AZ ÉLET BOSSZÚJA

Aki az élettel kikötött,
Akkor hal meg, erője veszvén,
Mikor az Élet lakodalom:
Csillag - esős, nyárvégi estén.

Jaj, hogyha én is akkor megyek,
Mikor pászmásan hull a csillag,
Mikor még menni sem akarok,
Jaj, hogyha éppen akkor hívnak.

Karmos lelkemnek mit felelek,
Ha karmolva és fúlva kérdi:
" Miért megyünk el ilyen korán? "
S ha megmondom, tán meg se érti.

"Békétlenek voltunk: meghalunk
Muszájból, fáradtan, sötéten
S úgy bukunk bele a semmibe,
Mint lázadó tüzek az Égen."

Jaj, hogyha az Élet győzni fog
S hűtlenségemért meglakoltat.
Sohse látott még ez a világ
Nyugtalanabb, szomorú holtat.

Rettenetes szép éjszaka lesz.
Csodásabb, búsabb, mint a többi:
A győztes Élet ez éjszakán
Minden ős pompáját kiönti.
       
      Ady Endre

TÜKÖR

"A szép arc, mint tavasz virága,
Alig virul, hervadni kezd,
Csak egy szépség van, mely sírig tart,
Mit érzésünk másokra fest."
              Gyulai Pál

  Óracsergésre ébredt. Automatikusan nyúlt a kikapcsoló gombhoz, lenyomta, s már fordult is le az ágyból. Még félig csukott szemmel érkezett a tükör elé, s álmosan belepillantott. Hirtelen kiugrott az álom a szeméből. Ki az aki visszanéz rá? Tegnap még másvalaki volt. Lehetséges, hogy egy átvirrasztott éjszaka ennyire megváltoztat valakit, vagy csak az események rántották le a fátylat a szeméről?

Valahonnan, messziről, mintha a szomszédnéni hangját hallotta volna: -csillagszemű kislány. Kereste azt a szempárost, a csillagot benne, de csak két sötét pontot látott. Közelebb hajolt a tükörhöz,  és vizsgálgatni kezdte az előtte lévő képet. Szeme körül megszaporodtak a szarkalábak, homloka összeráncolódott, arcán elmélyült a sánc. Arra gondolt, hogy ha a szem a lélek tükre, akkor az arc mi lehet? Talán az érzelmeké. Igen, lelke egy mindent elnyelő fekete lyuk, egész lénye meg egy sikító fájdalom. Szeme megtelt könnyel, de hirtelen összeszedte magát - menni kell tovább, senkit sem érdekel az ő gondja. Elővette sminkesdobozát - ez majd segít - arclemosó, kólagénes szemránckrém, Q-10 arckrém, szemceruza, ajakkontúr, egy kis arcpirosító, “vörös rúzs fekete napokra”, a reklámok szerint ezek csodát tesznek. Gyorsan öltözött, megigazította frizuráját s már indult is. Az ajtóból még egyszer visszanézett, most már  a tegnapi énjét látta, de a csillag a szeméből talán örökre kialudt.

A TÉLI ESTÉK

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.
...
Petőfi Sándor