Villanó parázs volt, hatalmas máglya?
Feledés búja lesz holnapod ára,
hamuvá porlad el tegnapod vágya."
Pálnagy László
Izgatottan érkezett haza. Érezte, hogy a holnap nem csak egy új nap, egy új év, hanem egy új fejezet kezdete is lesz az életének. Megtalálta azt, aki teljessé teszi a létét, elűzi a hiányérzetet szívéből. Együtt fogják búcsúztatni az óévet, s együtt kezdnek neki az újnak, közös célokkal, álmokkal. Órájára pillantott, s nyugodtan vette tudomásul, hogy bőven van ideje elkészülni a szilveszteri bulira, ahova most már nem kell egyedül mennie. Elhatározta, hogy ő lesz az est fénypontja, hadd lássa mindenki a boldogságát. A tükör elé állt, megvizsgálta frizuráját. Fodrászára bízta a döntést, csak annyit mondott, hogy az új kapcsolatához egy új fazont szeretne - s megelégedve nyugtázta az eredményt. Most következett a legnehezebb döntés, amikor egy nő beáll a telezsúfolt gardrób elé, s az az érzése, hogy nincs mit felvennie. Sokáig elidőzött, válogatott, próbálgatott, az alkalomhoz legmegfelelőbbet kereste. Végül egy sötétvörös , testhez-simuló, középhosszú ruha mellett döntött, ez kihangsúlyozza csinos vonalait. Az ékszerek között keresgélt, nem akart semmi kirívót, ami elterelhetné a figyelmet magáról: apró gyöngyfülbevaló s egy ugyanolyan kis medál, egy finom vékony nyakláncon megfelelő lesz .Mikor elkészült a sminkeléssel is,újra beállt a tükör elé, és elégedett volt azzal amit látott, elégedett volt külalakjával és belső énjével is. Büszke volt mindenre, amit mostanáig elért. Nem volt könnyű az út amit megtett, de önerőből, sok munkával, folytonos tanulással építette karrierét, levált a szülői függőségről, saját lakást vett, s most úgy erezte az utolsó célpont is, amit kitűzött magának, testközelbe került. Tudta, hogy sokan azt gondoljak róla, már az utolsó száz méteren van, hisz ketyeg az ő biológiai órája is, de csak most érezte magát felkészültnek, hogy ezt a fontos lépést megtegye. És íme, az idő elhozta a megfelelő társat is, hisz csakugyan igaz az a mondás, hogy ami a tied, az félre van téve. S ami (aki) az övé, perceken belül meg kell érkezzen, hogy majd együtt menjenek az óévbúcsúztatóra. Órájára pillantott, és várta, hogy megszólaljon már a csengő. Kávét töltött, kortyolgatni próbálta, hátha hamarabb telik az idő, felállt, kipillantott az ablakon, hátha meglátja jönni. Izgatottsága lassan nyugtalanságba ment át- talán történt valami vele? Gyorsan előkapta telefonját s rácsörgött, de a vonal túlsó végén nem válaszolt senki. Egy kicsit megnyugodott, biztosan elindult otthonról, ha nem veszi fel a telefont. És várt. Egyre nehezebben teltek a percek. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne most, ha cigarettázna, mert ha rágyújthatna, talán levezethetné, kifújhatná a felgyülemlett feszültséget. Újra a telefon után nyúlt, ezúttal a mobilján hívta, de a hangposta válaszolt. Nem akart semmi rosszra gondolni, jönni fog, logikus magyarázata is lesz a késésének, s minden úgy lesz ahogy megálmodta magának. Hisz eddig minden amit eltervezett sikerült neki, most sem lehet másképp. Mégis mintha egyre kevésbé meggyőzőek lettek volna érvei, kifogásai. Egyre nyomasztóbb volt minden eltelt perc, egyre élesebb a belső hang, mely azt súgta, hogy nem jön el, egyre fájdalmasabb a felismerés, hogy átverték. Összetörten, a csalódás nyomasztó súlyával a vállain, rogyott le a székbe, próbált a miértekre választ keresni, de tudta, hogy a válaszok nem nála vannak. Szomorúan bontott ki egy palack bort, töltött és könnyes szemmel, ismét egyedül búcsúztatta az óévet, és siratta meg a jövőt, amit még meg sem élt.
