"Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő."
Reményik Sándor

Mindennapi részese az életünknek a televízió, olyannyira, hogy sokszor csak azért kapcsoljuk be, hogy elnyomja a csendet körülöttünk, ha már túl mély és nyomasztó. Ha mégis elébe ülnénk, a sok műsor közül nem lenne nagy a választék. Minél hosszabb a csatornalista, annál inkább abból áll a tévézés, hogy ugrunk egyik programról a másikra, hátha mégis találunk valami újat, valami érdekeset, de kevés rá az esély. Ha tudományos műsort szeretnénk, biztos már ismétlés vagy egy modernebb feldolgozása ugyanannak a témának. Ha filmcsatornára tévedünk, 99 %-os az esély, hogy lövöldözésekkel, robbantásokkal, rendőri nyomozással vagy törvényszéki perekkel találkozunk. A hírcsatornák félóránként ismétlik ugyanazokat a híreket, ami többnyire autóbaleset, rablás, erőszak, gyilkosság, nyomor, szegénység. Annyira hétköznapian mutatják be , hogy a reakciónk rá már nem is a borzalom, hanem egy egyszerű "már megint?" lett, ami tulajdonképpen nem is az eseményre vonatkozik, hanem a műsor tartalmára. Mennyire másként szól ugyanaz a hír, ha mellettünk történik, egy ismerőssel, akivel még aznap elbeszélgettünk, a hétköznapi gondokat megmosolyogtuk, s aki egy szörnyű szenvedélygyilkosság áldozata lett. Ilyenkor jön a rádöbbenés, hogy bizony egy kegyetlen világban élünk. Egyik megválaszolatlan kérdés követi a másikat, s nem marad más csak egy rövid történet két emberről, ahol a rózsacsokrot és bonbonos dobozt felváltotta az ököl és konyhakés, egy emlék az együtt átvirrasztott ügyeletekről, s a keserű szájíz a médiafertőzéstől.